Csontritkulás

A csontritkulás alacsony csontsűrűséggel és a csontok mikroszerkezetének károsodásával jellemezhető szisztémás csontbetegség. A csontok törékenységének fokozódásával jár. Népegészségügyi jelentőségét nem csak a növekvő előfordulása (a civilizált társadalmakban 9-15% közötti), hanem a következményes fájdalom, mozgáskorlátozottság, szövődmények, életminőség-romlás és megnövekedett mortalitás adja.

A betegség kialakulását genetikus és egyéb faktorok befolyásolják.

Kockázati tényezők:

• öröklött hajlam
• ösztrogénhiány
• életkor
• sovány testalkat
• alkoholfogyasztás
• dohányzás
• kalciumszegény étrend
• mozgásszegény életmód

Másodlagos csontritkulásról beszélünk, ha az más betegséghez társulva alakul ki (pl. endokrin betegségek, gyulladásos ízületi betegségek, daganatos betegségek, krónikus tüdő- és vesebetegség, tartós gyógyszerszedés, transzplantáció után, felszívódási zavar).

Az elsődleges csontritkuláson belül megkülönböztetjük a változó kor után indult és az időskori (65-70 felett induló) formát. Az előbbiben az ösztrogénhiány következtében felgyorsult csontbontás, míg az időskoriban a csökkent csontképzés áll előtérben.

Tünetek:

Korai stádiumban nehéz felismerni, mert nem okoz tünetet - nem fájdalmas. Később a mikro- ill. makrotörések okoznak fájdalmat (háti és deréktáji, olykor mellkasi fájdalom), deformitást (fokozódó háti görbület, testmagasság csökkenés).

A diagnózis alappillére a csontsűrűség mérése – a legjobb módszer a kettős energiájú röntgenabszorpciometriás (DEXA) technika. Az egyéb metabolikus csontbetegségek kizárására célzott laboratóriumi vizsgálat szükséges. A hagyományos röntgenfelvételnek a törések kimutatásában, a terápia monitorozásában és egyéb metabolikus csontbetegségek kimutatásában van szerepe.

A kezelés legfontosabb célja a törési kockázat csökkentése (specifikus bázisterápiás gyógyszerek: biszfoszfonát, stroncium-ranelat, parathormon, D vitamin, kalcitonin stb). Hatásmechanizmus szerint csontbontást gátló, csontépítést serkentő, ill. összetett támadáspontú gyógyszereket különböztetünk meg. 2011-ben került forgalomba egy monoklonális ellenanyag, mely a csontbontásban résztvevő sejtek aktiválódását gátolja.

A báziskezelés elengedhetetlen kiegészítője a tüneti fájdalomcsillapítás. Erre általában akut csigolyatörés kialakulásakor van szükség: nem szteroid gyulladáscsökkentő, izomlazító, esetleg szteroid, átmenetileg fűző, majd fizioterápia. Csípőtáji, ill. szövődménnyel fenyegető csigolyatörések esetén sebészi beavatkozásra is sor kerül (pl. vertebroplasztika).

A kezelésen kívül hangsúlyt kell fektetni a megelőzésre, ill. a rizikótényezők csökkentésére. Ebben nagy szerepet töltenek be a táplálkozási tényezők, elsősorban a kalcium és D-vitamin bevitel. Az ajánlott kalciumbevitel napi 1000-1200mg, idős korban napi 1500mg, a D-vitamin napi dózisa 800NE-1000NE. A D-vitamin ellátottságot a bőr napfény- és UV-expozíciójával is javíthatjuk.